Küzdeni, küzdeni, küzdeni – és reménykedni

„Az első kérdésem az volt, hogy bele fogok–e halni. Az or­­­­vos azt mondta, hogy nem. Nem ebbe a tumorba, mert ki­­­­ope­­­­rálják és sugárkezelik.

Csak annyit fogtam fel, hogy rákos vagyok, de meg fognak operálni. Nem fogok meghalni.

Az orvos folytatta, de nem hallottam, hogy mit mond. Vagy legalábbis nem akartam felfogni. Mert amit mondott, azzal valójában azt sugallta, hogy a tumor kiújulhat, ám akkor már nem biztos, hogy ki lehet operálni. Micke felfogta, de én nem.

Micke is csak innen‑onnan tudta meg, hogy milyen súlyos is volt valójában a helyzet. Igazából egyikünk sem akart vég­­­­zetes jóslatokat hallani arról, hogy milyen csekély esélyem van. Küzdeni akartunk és reménykedni, amíg csak lehet.

Egy másik orvos ismerősünk fül‑orr‑gégész specialista. Ő kezelte azt a sérülést, amit akkor szereztem, amikor bevertem a fejem. És mivel az ismerősünk, nyilván természetesnek tűnt, hogy elmondhatja a teljes igazságot. El is mondta szépen Mickének, hogy egy évem van hátra. Mikor Micke teljesen elsápadt, és majdnem elájult, az orvos gyorsan hozzátette, hogy talán még két évig is élhetek.

Vagy talán akár még három évig is.”